Y-idő(részlet)

 Rámosolygok. 

A következő megállónál szállok le a metróról, tekintetem mindvégig a bácsika szemébe fúródik. Csókolom, mondom, és ekkor a szerelvény fékez, én pedig megtámaszkodom a madárcsontú vállán. 

És beleolvasok a gondolataiba, lelke sóhajába. Kilencvenhat éves, egyedül van a világban, mert kihalt mellőle mindenki. Barátok, ellenségek és az áldott feleség is. Az asszony (Tavaszi Hajnal, mily gyönyörű név) aki úgy gondolta, jó ötlet egy billegő hokedlin állva leszerelni az ételszagú függönyt a konyhában. Nyolcvanévesen. Combnyaktörés lett belőle, meg egy végzetes szövődmény a kórházi ágyban fekve. Tüdőgyulladás. 

Tizenhét éve ennek, és a bácsika, ha egészsége engedi, mindennap kimegy hozzá a temetőbe, ahol a sírgondozók szenilis vén marhának hívják. A néma gránitkockának mesél a napjairól, az álomba sírt éjszakákról, a Döntésről, amikor leszögezték (juventus ventus), hogy nem lesz gyermekük, és az imáról Istenhez: Szólíts már magadhoz.  

• Hamarosan újra együtt lesznek – mondom neki, vagy csak magamban beszélek, ezt nem is tudom, de már a peronon vagyok, sodor magával a tömeg. Egy raklapnyi óvodás viháncol körülöttem, űzött tekintetű óvó nénik próbálják egyben tartani csoportjukat. A falhoz sorakoztatják őket, biztonságos távolságra a sínektől. Létszámellenőrzés, kiáltják, mindenki emelje fel a bal kezét! Tucatnyi karocska lendül a magasba – néhányuknak a jobb a bal, de ezt olyan esetlenül teszik, amitől nevethetnékem támad.  

Aztán meglátom a gyermekek csuklóján az ipszilont. Mindnek vörösen pulzál.  A lurkók egytől egyig halottak lesznek egy órán belül.  

Y-idő